Legendás állatok és megfigyelésük – J. K. Rowling megmaradt (az egyik) pótszülőnknek

2016.11.20

A Legendás állatok és megfigyelésük című brit-amerikai fantasztikus filmalkotás nem kevesebbre ösztönöz, mint arra, hogy újra definiáljuk önmagunkat.

 

teremtuccse.blogspot.hu

Szenkovits Péter
 

Emlékezet-törlő hálózat az egész világ.

S mi az ember? 

A Legendás állatok és megfigyelésük című brit-amerikai fantasztikus filmalkotás nem kevesebbre ösztönöz, mint arra, hogy újra definiáljuk önmagunkat. Harry Potter szülőanyja, Joanne Kathleen Rowling (1951) sokadszorra teszi ezt velünk. Értünk.

Sugallja: szabadságra születtünk. Igenis ki kell törnünk a rabságból, el kell szakítani bizonyos béklyókat. Hiteles emlékezet nélkül persze nehéz útnak indulni, de így vagy úgy, mégis: neki, neked, nekem kell a kezembe vennem sorsmadarunk irányítását. Hát, persze, hogy eleinte – meg közben is, majd’ mindig – be vagyunk rezelve. Na és? Ezen is fel kell tudni emelkedni, biztat Rowling, aki, alighanem ma milliárdok jeles, jelképes pótanyukája e dinnyén. Gyermekeim az úrban: nincs lehetetlen! Se a héjon, se alatta, se fölötte. 

Hadat üzen a tunyaságunknak. A tehetetlenségünknek. A kiszolgáltatottságunknak.

Miért is vagyok itt? Mi a feladatom?

New York, éppen a nagy gazdasági világválság kirobbanása előtti pillanatok. A konzervgyári munkás föllázad, kezébe venné a sorsát, megálmodott, saját kis pékséget szeretne tető alá hozni. Banki hitelből. Pénzt, persze, hogy nem kap. Takarodj vissza rabszolgának!  

És ekkortól történnek a csodák.

Elképesztőek. Mágikus, groteszk lények, s képességek; mi minden! Veszélybe kerül a valós és a varázslatos világ szintúgy. Ránk zúdulnak valami olyan irdatlan mennyiségű információk, no és a spekulációk, kitalációk variációi, hogy néző legyen a mozi-székben, aki nem fészkelődik. Gonosz/gengszter természetesen, természetellenesen uralkodni akarna most is minden/ek/ fölött, ám ott van (még), hála Isten, a tisztának megmaradni akarók/tudók csapata, amely tagjai úgy váltják meg önmagukat, hogy közben rólunk sem feledkeznek meg. Arról sem, hogy amit kaptak a sorstól, a Jóistentől, azt a közjóra fordítsák.

Hát, ez ilyen egyszerű is – lehetne.

Káprázat a köbön a David Yates rendezte alkotás. A főhős, Eddie Redmayne nem játszik. Van. Él. Klasszis csapat legjelesebbje.

Még a friss, amerikai, rémálombeli választási kampány időszakából azt is eszünkbe juttatják, hogy bődületes kavarodást, felmérhetetlen károkat okoznak a fejekben a nagyon is köztünk lévő, rajtunk élősködő, uralkodó manipulátorok.

A populizmusétvágy, a téboly tényleg megállíthatatlan?  Agyakat lúgoz/tat/ok, tehát vagyok? Ekkora birkák – ilyen legendás állatok - azért mégsem lehetünk!  

Nem tagadom, akadt, amit nem értettem. Kifelé a cinemából, tinédzser fiam kérdésére, hogy vajon mi/ke/t nem? – hebegtem-habogtam. Miközben még mindig volt utánpótlása a szemem sarkától kanyargó erecskének. Meglehet, azért is, mert a konzervgyári leigázott mégis csak – vannak, hát, persze, hogy vannak: csodák! - fölszabadult, sütődét, pékáru boltot nyitott, és boldog kuncsaftok tértek be hozzá.

Érkeztek haza.  

S egyszer csak megpillantotta néhai szerelmét; amnézia-mentesítés ide vagy oda.

A jó Rowling: gyerünk, gyerekek, teremtsetek magatoknak, egymásnak szép, új és maradandó emlékeket!

Íme, az ember.

 

Galéria

kultúraFilmfilmkritika